Többségük kisebb mint 1 mm, és lebomló szerves anyagokkal táplálkozik, más fajok ragadozók, növényi vagy állati paraziták. Tömegesek a talajban, szerves törmelékben, emlősök, madarak fészkeiben, emberi lakásokban. Testük az ősi csáprágós testfölépítéshez képest leegyszerűsödött, a proszóma és az opisztoszóma rendszerint összeolvadt, nem szelvényezett, vagy ha igen, akkor ez másodlagosan jött létre. Idegrendszerük erősen központosított, egy vagy két pár pontszemük van, esetleg a szemek hiányoznak. Egyes csoportokban a lábak száma redukálódott. Kültakarójuk gyakran lágy, kitintartalma csekély. Egy részüknél megfigyelhetők a sztigma nyílások, más részüknél a légzőszervek eltűntek, így a testfelület egészén át történik a gázcsere. Váltivarúak, néhány fajuk partenogenezissel szaporodik. Egyedfejlődésük epimorfózis jellegű, ősi sémája: pete, lárva-stádiumok, nimfa-stádiumok, és végül az imágó. A lárvának csak 3 pár lába van, a nimfának és imágónak már 4 pár. A fejlődési stádiumok száma csoportonként eltérő lehet, pl. az óvantagok esetében a nimfa stádiumok száma elérheti a nyolcat, míg pl. a madarak orratkái esetében a partenogenetikus nőstények nimfákat szülnek.

        Kullancsalakúak (Ixodida rend) viszonylag nagy termetűek (1-6 mm), a sztigmanyílások (1-4 pár) a 2. lábnál hátrább, többé-kevésbé a test oldalán vannak. Sajátos szaglószervük a Haller-féle szerv, mely az 1. láb lábfején látható. Madarak és emlősök, kisebb mértékben hüllők vérét szívják. Hazai fajaikat Babos (1965) tekintette át.

A kullancsok (Ixodidae család) szájszervei a fej csúcsán vannak, így fölülnézetből is jól láthatók. Kifejletten főként az emlősök vérszívói, de - különösen a lárvák - madarakból és hüllőkből is szívnak vért. Életük során két vagy három gazdaegyedből szívnak vért, ennek alapján „kétgazdás” vagy „háromgazdás” fajokról beszélünk (trópusokon egygazdás fajaik is vannak). Ez jelentősen befolyásolja az általuk terjesztett egysejtű, baktérium vagy vírus fertőzések járványtanát. Fajaik viszonylag kevéssé gazda-specifikusak. Hazánkban leggyakoribb a közönséges kullancs (Ixodes ricinus), amely a vérszívás során Lyme-kórt és vírusos agyhártyagyulladást terjeszthet az emberre is . Hazánkban mintegy két tucatnyi faj él. Néhány fajuk a talajon tömegesen fészkelő madarak kizsákmányolására specializálódott, így pl. hazánkban a partifecske-kolóniákban az Ixodes lividus, az arktikus és antarktikus tengeri madárkolóniákban (sirályok, alkák, pingvinek) pedig az Ixodes uriae elterjedt faj (Frenot et al., 2001).

        Óvantagok (Argasidae család) szintén nagy termetűek, de a szájszervek a hasoldalra helyeződtek, így fölülről nem látszanak (a lárvák kivételével). Kültakarójuk gyengén kitinizált, pergamenszerű. Elsősorban madarak és denevérek vérszívói, de a lárvák olykor emlősöket, embert is támadnak. Hazánkban a baromfióvantag (Argas persicus) és néhány hasonló faj gyakori.

A nyűgatkák (Parasitiformes rend) neve megtévesztő, hiszen korántsem csak élősködő fajok tartoznak ide. A lábak csípő íze (coxa, azaz a láb „töve”) szabadon ízesül, nem nőtt a proszómához. A sztigmanyílások a 2.-4. csípők között nyílnak, Haller-szervük nincsen.

A bogáratkák (Gamasidae, vagy Parasitidae család) avarban és talajban élő ragadozók és ürülékevők. Nimfáik gyakran trágyabogarakra rögzítik magukat, forézissel terjednek. A Macrocheles muscaedomesticae trágyában él, legyek petéivel táplálkozik. A trágyacsomók között Musca legyekhez kapcsoltan, foretikusan terjed.

        Tetűatkák (Dermanyssidae és Macronyssidae családok) főként madarak és emlősök fészekparazitái, módosult chelicerájukkal szövetnedveket és vért szívnak. A fészeklakó madarak fészkeiben fiókanevelés alatt gyakran több tízezer - több százezer Ornithonyssus példány is él. A madártetűatka (Dermanyssus gallinae) a háztáji baromfiólak tipikus lakója.

A denevératkák (Spinturnicidae család)

        Orratkák (Rhinonyssidae család) képviselői madarak orrüregében és légjárataiban élősködő, vérrel táplálkozó állatok. Ez a leggyakoribb az atkák azon 3 csoportja közül, melyek egymástól függetlenül a gerincesek (főleg madarak, kisebb mértékben emlősök és hüllők) légző szervrendszerében való élősködésre specializálódtak. A Mesonyssus melloi a házigalamb (Columba livia) orrüregében gyakori.

        A Varroidae család egyetlen hazai faja az ázsiai méhatka (Varroa jacobsoni), amely a mézelő méh külső élősködőjeként jelentős károkat okoz.

A Prostigmata rend képvislőit az jellemzi, hogy a lábak tőíze (coxa) rendszerint összeolvadt a proszóma hasi oldalával. Testükön a sztigmanyílások a test első felén, a 2. lábnál jóval előrébb nyílnak, vagy hiányoznak.

A bársonyatkák (Trombidiidae vagy Trombiciludae család) nimfái és imágói jellegzetes bíborvörös színű ragadozók, elsősorban a fűben, avarban élő apró zsákmányállatokra, gyakran petékre vadásznak. A 2. lárva-stádium egyedei hüllőkön, madarakon és emlősökön megtapadva szövetnedveket szívogatnak. Emberen kellemetlen, viszkető csípésnyomokat hagyhatnak. Hazánkban különösen a gyíkokon (Lacerta spp.) találhatjuk meg lárváikat. Gyakori fajok a tavaszi és az őszi bársonyatka (Trombidium holosericeum, Trombicula autumnalis). A trópusi hüllők különböző csoportjaiban egymástól függetlenül többször is megjelent az atkazsebnek nevezett különös struktúra, amely a bársonyatkák vérszívásához kedvező, védett környezetet teremtő, sajátos szerv (Benton, 1987). Voltaképpen ma sem értjük, hogy a hüllőknek milyen szelekciós előnyt jelent a saját vérszívóik védelme vagy elrejtése.

A Psorergatidae család néhány faja (Psorergates spp.) szarvasmarhán, juhon és háziegéren élősködik.

A szőrtüszőatkák (Demodicidae család) emlősök (rovarevők, denevérek, főemlősök, rágcsálók, páratlanújjú és párosujjú patások) szőrtüszőiben élő, szabad szemmel nem látható, csökevényes lábú, szemek és sztigmák nélküli állatok. Az emberen két faj terjedt el, a Demodex folliculorum és a D. brevis, előfordulásuk rendszerint tünetmentes.

A Cheyletidae (vagy Cheyletiellidae) család fajainak többsége ragadozó, rendszerint más atkákra vadásznak. Egyes fajok ízeltlábúakon, hüllőkön, madarakon vagy emlősökön élősködnek. A Cheyletiella yasguri kutyakölykök jellemző faja, más fajok macskán, házinyúlon stb. okoznak fertőzést. Ezek az atkák szabadon mozognak a szőrzetben és hámtörmelékkel táplálkoznak, viszketést, bőrgyulladást okozhatnak.

A Myobiidae család képviselői emlősök ektoparazitái. Gyakoriak a hazai denevéreken, más fajaik erszényesekről, rovarevőkről és rágcsálókról ismertek. Első pár lábuk rövid, erőteljes kapaszkodó-szervvé módosult.

A Tarsonemidae család család képviselői közt szabadonélő és élősködő fajok egyaránt vannak. Az Acarapis woodi a háziméh (Apis mellifera) tracheáiban él.

A gömbhasúatkák (Pyemotidae) ízeltlábúak, így pl. bogarak, hártyásszárnyúak és molylepkék lárváin élősködnek. Elevenszülők, utódaikat igen fejletten hozzák világra. A Pyemotes hersfi lepkék hernyóin él.

A Harpyrhynchidae család fajai madarak bőrén vagy bőrében élnek.

Az édesvízi atkák (Hydrachnellidae család) vízben élnek. Az imágók gyakran élénkpiros színű ragadozók, lárváik jellemzően vízirovarok, csigák, kagylók élősködői. Hőforrásoktól a barlangpatakokig sokfelé megtalálhatók. Számos hazai fajuk ismert (Szalay, 1964).

A tengeri-atkák (Halacaridae, vagy Halarachnidae család) elterjedtek a legkülönbözőbb tengeri élőhelyeken, néhány csoportjuk édesvízben él. Egyik alcsaládjuk (Halarachninae) képviselői fókák, kutyák és majmok légutaiban fordulnak elő. Egy másik alcsalád (Raillietiinae) fajai kérődzők füljárataiban élnek.

A tollcséve-atkák (Syringophilidae család) madarakon élnek. A megtermékenyített nőstény lyukat rág egy frissen fejlődő evezőtoll csévéjébe és bejuttatja utódait. A lyuk bezárul, és a lárvák mintegy kapszulába zártan fejlődnek a növekvő tollcsévét kötöltő véres folyadékban. A toll kifejlődése előtt ivaréretté válnak és megtermékenyítik egymást, majd az eltorzult evezőtoll csévéje széthasad, és a megtermékenyített nőstények elhagyják azt.

        A négylábúatkák (=gubacsatkák, Eriophyidae vagy Tetrapodili család) fajai a legkisebb ízeltlábúak (száz vagy pár száz µm). Leegyszerűsödött testfölépítésű növényélősködő fajok, mindössze 2 pár lábuk van.

        Az Astigmata rend fajai kistestűek, légzőszerveik és légzőnyílásaik nincsenek, a testfelületen át lélegeznek. Mint az előző rendben, a lábak tőíze (coxa) itt is összeolvadt a proszóma hasi oldalával

        A Pyroglyphidae család fajai főként a madarak tollazatán és fészkeiben élnek, egyrészt hámtörmelékkel, másrészt mikroszkópikus gombákkal táplálkoznak. A lakásokban gyakori, de mikroszkópikus méretű háziporatkák (Dermatophagoides farinae, D. pteronyssus) anyagcseretermékei (ürülék, levedlett bőr stb.) gyakran allergiás tüneteket okoznak az emberben, különösen az asztmás betegekben. Elterjedt egy téves nézet, miszerint főként a „háziporban” élnek és emberi hámtörmelékkel táplálkoznak. A valóság ennél is prózaibb, az emberi ágy tekinthető legfontosabb életterüknek, talán mert fontos táplálékuk, a beszáradt sperma és más nemi váladékok is itt találhatók. Az ágy porszívózása jelentősen csökkenti mennyiségüket.

        A rühatkák (Psoroptidae, Sarcoptidae és Knemidocoptidae családok) emlősök és madarak kültakaróján vagy kültakarójában élő apró, tizedmilliméteres nagyságrendű atkák, előfordulásuk a természetben legtöbbször tünetmentes. Háziállatok, illetve fogságban tartott állatok esetében gyakran patogén élősködők, a rühösség különböző formáit okozzák. A Psoroptes fajok emlősök bőrfelületén élnek, a Sarcoptes fajok beássák magukat az emlősök bőrébe, míg a Knemidocoptes fajok ugyanezt teszik madarakon. A Sarcoptes scabiei az ember rühatkája.

        A légcsőatkák (Cytodytidae család) madarak légutaiban és légzsákjaiban élnek. A Cytodites nudus állítólag egyes vadon élő madarakban is előfordul, de elsősorban mint a házityúk világszerte elterjedt, nem-patogén élősködője ismert. A Turbinoptidae család képviselői madarak orrüregében és felső légutaiban élnek, de jóval ritkábbnak tűnnek, mint az orratkák (Rhinonyssidae család).

A tollatkák (Freyanidae, Analgidae, Proctophyllodidae, Alloptidae, Gabuciniidae és Pterolichidae családok) madarak tollazatában élnek. Kialakulásuk valószínűleg megelőzte a madarak kialakulását, petéiket megtalálták a 120 millió évvel ezelőtt (alsó Kréta) élt tollas dinoszauruszok tollainak lenyomatain (Martill és Davis, 1998). Életmódjukról és gazdáikra gyakorolt hatásukról keveset tudunk. Blanco és munkatársai (1997) például azt találták, hogy a havasi varjú (Pyrrhocorax pyrrhocorax) jobb kondícióban lévő egyedei szignifikánsan fertőzöttebbek a Gabucinia delibata tollatkával, mint a rosszabb kondícióban lévő fajtársaik, és úgy vélték, hogy mindez inkább szimbionta, mint parazita életmódra utal.

A Dermoglyphidae család képviselői evezőtollak csévéjében fejlődnek, életmódjuk a tollcséve-atkákra (Syringophilidae család) emlékeztet.

        A Hypoderidae család egyik faja, a Hypodectes propus a házigalambok (Columba livia) fészkeiben gyakori atkafaj. A petéből kikelő parányi lárvák (az ún. hypopodium lárvák) a galamb testébe fúrják magukat, és a savós hártyák mentén vándorolnak. Gyakran a tüdő vagy szív burkába ágyazottan fejlődnek. Működő szájszerveil nincsenek, így vélhetően a teljes felületen keresztül, diffúzan táplálkozva méretüket megtízszerezik, majd kifúrják magukat és egy vedléssel imágóvá válnak. A lárva és az imágó morfológiájában és életmódjában annyira különbözik, hogy lárvát a közelmúltig egy teljen más atkafaj — a Falculifer rostratus nevű tollatka — fejlődési stádiumának vélték, és gyakran ma is ekként szerepel a szakirodalomban.

        Az atkák több mint 30 különböző fejlődési ága egymástól függetlenül lépett parazita, kolónia-parazita, kommenzalista vagy szimbionta kapcsolatba méhekkel (Apoidea). Gazda-specifitásuk, valamint a méhek fajgazdagsága (ismert 25000, becsült 40000 faj) alapján úgy becsülhető, hogy csak a méhekhez kötődően több atkafaj él a Földön, mint az összes eddig ismert atkafaj.